Gondolatok decemberre

Most, hogy itt van december, és közelegnek az ünnepek, gondoltam, megosztok egy élményt, ami pár napja történt, és ami nagyon elgondolkodtatott arról, mit is jelent az odafigyelés, a törődés, és mik a fontos dolgok. Az egész egy stoppolással indult, ami egy jó és emlékezetes leckét adott.

El Calafate-ből akartunk eljutni El Chalten-be, de annyira drágák a buszok, hogy a stoppolás mellett döntöttünk. Aznap délelőtt olyan szél volt, hogy azt hittem, elfúj minket az út mellől, és mellette fagyos levegő. De ha már ott voltunk, kitartottunk, és egyre többen lettünk stopposok. Hamarosan viszont megtapasztaltuk, mennyire nem segítenek néha az emberek másoknak. Mind lefagytunk az út mellett a szélben, mialatt megszámlálhatatlan, majdnem teljesen üres kocsi húzott el mellettünk, és egyikük sem vett volna fel. Nagyon felkavaró élmény a saját bőrünkön tapasztalni, milyen az, amikor szükségünk lenne valamire, és senki sem törődik velünk. Mennyire egyszerű lett volna nekik megállni, és felajánlani, hogy elvisznek minket?! De ehelyett mentek tovább, nem törődve velünk.

Olyan sokáig voltam ezen az oldalon én is: azelőtt megvolt a kényelmem, nem voltam rászorulva senki segítségére, és én sem mentem túl messze, hogy másoknak adjak valamit. Ott, az út mellett állva viszont a másik oldalra kerültem, és abban reménykedtem, hogy valaki felénk fordul. Sajnáltam, hogy mind elmentek mellettünk a hatalmas kocsijaikban, ránk sem nézve. Talán még nem gondolkodtak el azon, amit nekem az utazás eddig tanított: hogy a legmodernebb telefonok, a legmenőbb kocsik vagy a legdrágább nyaralások önmagukban nem tesznek boldoggá minket. Inkább bezárnak egy olyan világba, ahol mindig másokkal kell versenyezünk azért, hogy a mi kocsink legyen a legjobb, vagy a mi házunk a legdrágább. De mindig lesz valaki, aki még ennél is nagyobb/drágább/menőbb házzal fog rendelkezni, és sosem lehetünk elégedettek.

Egy kedves gesztus, valaki segítése viszont rögtön annyi elégedettséget és örömöt ad, amennyit egyetlen tárgy sem. Elgondolkodtam, hogy azelőtt Svájcban én is mennyit tehettem volna, ha jobban körülnézek:

  • fogadhattam volna Couchsurfingen keresztül utazókat;
  • a ruháim közül sokat, amit alig vettem fel, odaadhattam volna olyanoknak, akiknek szüksége lett volna rá;
  • csatlakozhattam volna önkéntes alapítványokhoz, hogy segítsek másoknak;
  • adhattam volna a szabadidőmből és az energiámból másoknak, hogy jobbá tegyem a napjukat.

Nekem az utazás kellett hozzá, hogy ezekre rájöjjek. Megtanított, hogy mennyire jó dolog adni és kapni, és néha rábízni magunkat mások jóakaratára. A legjobb élményeim az utazás alatt mindig valami ilyen helyzethez voltak köthetők: amikor valaki önzetlenül adott, anélkül, hogy elvárt volna valamit. Szerencsére jó pár ilyen volt, és most is hálás vagyok azoknak, akik ezt megosztották velem.

Azokkal a dolgokkal, amiket pénzért nem lehet megvenni, teljesen más a helyzet, mint az anyagi dolgokkal: itt nincs kivel versenyezni, nem kell mindig az élen lenni, mégis boldoggá tesznek minket. Ha adunk valakinek valamit, az nemcsak neki lesz jó, hanem nekünk is jó érzés. Amikor például Bolíviában egy nyelviskolában önkénteskedtünk, annyi hálát és örömöt kaptunk a csoporttól, akiket tanítottunk, hogy mindig szívesen fogunk rá emlékezni.

Az út elején a kényelmes módot választottuk, jó helyeken laktunk, busszal utaztunk, és mindent kifizettünk, mint a jó turisták. De most, hogy más módokat találtunk, mint a couchsurfing, stoppolás és hasonlók, megértettük azt, hogy mennyivel jobb, ha bízunk másokban, és engedjük, hogy csak úgy alakuljanak a dolgok. Ezek a dolgok nem jelentenek nagy pluszkiadást azoknak, akik adják őket, mégis sokat jelentenek azoknak, akik kapják. Remélem, én is tudok még az út alatt és azt követően is adni másoknak, és hozzájárulhatok ahhoz, hogy jobb legyen az útjuk, a napjuk vagy a benyomásuk például egy helyről.

Decemberben gondolunk azokra, akik közel állnak hozzánk; néha úgy, hogy nagy ajándékokat veszünk nekik, pedig nem ez a legfontosabb. Ami igazán számít: az idő, amit arra szánunk, hogy rájuk figyeljünk és velük legyünk, amikor leülünk együtt vacsorázni és beszélgetni. És ami még számít: az, hogy törődünk azokkal, akiknek szükségük van ránk, például megállunk és felvesszük őket, hogy ne az út mellett fagyoskodjanak.

Engem ez a stoppolás döbbentett rá erre, és a sok pozitív élmény, ami szerencsére ért az út alatt. Minden nap egy új lehetőség, és nemcsak decemberben, hogy ott legyünk valakinek, akinek ez sokat jelent, meghallgassuk, segítsük őt, és adjunk neki valamit. És cserébe mi is kapunk valamit: örömöt, hogy megoszthattuk ezt a pillanatot, ami neki is és nekünk is emlékezetes marad.

Kép1

 

Ez a cikk Orsii blogján is megjelent.

0 Megjegyzés

Szerző:

Orsii

Orsii

Orsi 2017 májusában kezdte a 11 hónapos világkörüli utat, ami nagy álma volt. Angol-német tanárként mindig is vonzották más országok és kultúrák, ösztöndíjjal élt Németországban, dolgozott Görögországban, Írországban, és legutóbb Svájcban. Négy év svájci élet után úgy döntött, hogy itt az ideje belevágni a nagy utazásba, felmondott a munkahelyén és most Dél-Amerikát, Új-Zélandot és Ázsiát járja be. Hogy az út után hol fog letelepedni és mit fog csinálni, még a jövő kérdése, addig is élvezi az utazás minden percét.

“Gyűjts pillanatokat, ne dolgokat!”

Blog cím: https://vilagutazoom.wordpress.com

Szólj hozzá

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.