Toscanai városkák, amik nem szerepelnek az útikönyvekben… pedig megérdemelnék

Pisa, Firenze, Siena… ha felcsapunk egy Toscanáról szóló útikönyvet, ezek a vastagbetűvel szedett nevek azonnal kiszúrják a szemünket. Ám ha szeretnénk a toscanai életérzés nyomába eredni, a ciprusokkal teletűzdelt dombokon csatangolni és beszívni a sok évszázados, szűk kőutcácskák hangulatát, nem a legnépszerűbb kirándulócélpontok felé érdemes venni az irányt, mert itt egymás lábát tapossák a turisták. Akadnak a régióban kevéssé ismert, tündéri települések is; ilyen például a mókás nevű Poggibonsi, a képeslapra illő Capraia és a keramikusságáról ismert Montelupo, amelyek felfedezéséhez egy nap is elegendő. Ideális program, ha már „kipipáltuk a kötelezőket”, és egy lazább napra vágyunk a toscanai utazás során.

Poggibonsi – ahol a városhatárban „ottfelejtettek” néhány műemléket

A Firenze és Siena között futó regionális vasútvonal mentén egymást követik a szebbnél szebb ékszerdobozok. Poggibonsi éppen a Siena előtti utolsó megálló – ahol láthatóan nem szokása leszállni a vonatról a kirándulóknak. Csendes utcák, senkit nem kergetnek bokros teendők, csak a helyiek szürcsölik kedélyesen délelőtti kávéjukat a kávézókban. A kőházak sorára mintát rajzolnak a zöld zsalugáterek és az erkélyekről lengedező, száradó ruhák. A piactéren hétvégén elkaphatjuk a helyi kézműves és bolhapiacot, ahol járókelők múlatják ráérősen az időt, néhány szót váltva az árusokkal; ha tudunk olaszul, mi is bekapcsolódhatunk a tereferébe (Olaszországban a turisztikailag felkapott helyeken túl már nem feltétlenül beszélnek angolul, és ez Toscana eldugottabb részeire is igaz).

OLYMPUS DIGITAL CAMERASiesta idején Poggibonsiban

Poggibonsi nem dicsekedhet többel, mint az évszázados kőházakkal, a templommal és a kis piazzákkal – ám a műemlékekkel telezsúfolt híres toscanai városok után egészen üdítő ez a „puritánság”. A városkán kívül egy régi erőd található, pár kilométeres séta dombnak felfelé, de az erőfeszítésekért kárpótol a gyönyörű toszkán táj. S a kisvároson túl, több kilométernyi gyaloglás után egy magányosan álló templomra bukkanunk, mellette temető és néhány kisebb egyházi épület. Minden bizonnyal létezett ott település azelőtt, lakóházak vették körül a templomot, de már rég megehette őket az enyészet. Úgy tűnik, a szakrális központ, vagyis a templom, időtállóbbnak bizonyult: hiába költöztek odébb a lakók, a régi templom máig áll, van még néhány hívő, aki minden bizonnyal visszajár, legalább virágot hozni a templom melletti temetőbe az ősök sírjához, és elmondani értük a kegyhelyen egy imát.

poggibonsi5
Magányosan álló templom Poggibonsi határában
fotó: útitársnőm, M. Ł.

Az eltűnt idő nyomában Capraiában

Szintén a Firenze–Siena vasútvonalon található a Montelupo–Capraia állomás, amely Firenzét elhagyva az első megálló. A szerelvényről lelépve lenyűgöző a látvány: egyszerre kettő városka képe tárul elénk, ahogy egymással szemben, a vasútvonal két oldalán kaptatnak fel utcáik a dombra. Képeslapra illő táj, és szinte egymás tükörképei lehetnének: lépcsőzetesen emelkedő, évszázados házak, a csúcson torony.

Capraia csupán egy falucska; néptelen, nyugodt utcái rövid idő alatt, kevés fújtatással bejárhatók; kő-kő hátán, kőből épültek a házak és a szűk, meredek utcák, elképzelhetetlen, hogy kocsik is felhajthatnának itt (persze a legmeredekebb utcák végén, a domb tetején mindig áll néhány autó, hogy megbizonyosodhassunk arról, igenis lehetséges a manőverezés, semmi nem állhat a modern technika útjába).

OLYMPUS DIGITAL CAMERAMegelevenedett képeslap

Capraia egyike azon olasz falvaknak és városoknak, ahol szemmel látható, hogy az épített környezet nem lerombol, nem elvesz valamit, hanem belesimul a tájba, mintha az a hegycsúcs a tornyát égnek szegező templomra várt volna a világ kezdete óta, mert az teszi őt tökéletessé. S egy ilyen városkában járva érezni, ha csend van, a csend alól, ha pedig emberek zajonganak, akkor a zaj közül, hogy kiszűrődik valami lüktetés, a kövek lélegzése; a múltat lélegzik ezek a falvak és városok, és az idő lüktet az utcáik alól. A jelenbe átvedlő múlt lélegzése ez, de megesik, hogy a lélegzetvétel már szaggatott, nehézkes, ilyenkor tudni lehet, hogy eddig tartott, hogy nemsoká vége.

collodi2_szines

Montelupo – ahova begyűrűznek az új áramlatok

Montelupo a néhány utcából álló Capraiával összehasonlítva már komoly kisváros: évszázadokig a helyi keramikusság központjának számított. Az útikönyvekben nem szántak neki sok bekezdést, holott a városka érezhetően igyekszik ápolni hagyományait és érdekességekkel szolgálni a kirándulóknak. Hangulatos terek, a házakon míves kerámiaházszámok, a könyvtár épületében a helyi keramikusság történetét bemutató kiállítás, ahol a sok száz éves edények, csuprok és tálak mellett azt is láthatjuk, hogyan él tovább és alakul át a tradíció, például egy gazdagon dekorált kerámia gördeszka formájában.

OLYMPUS DIGITAL CAMERAMontelupóban évszázadok óta erősek a kreatív hagyományok

Ha már Capraia dombjára felkaptattunk, Montelupo dombját sem hagyhatjuk ki, a csúcson régi vár magasodik. Felfelé sétálva tréfás kedvvel bevakolt, színesre pingált házak, dúsan beültetett teraszok és kertek között haladunk el. Sajnos a dombtetőn a várhoz vezető út le volt zárva, amikor ott jártam – sebaj, kárpótolt a szép kilátás, a héthatárra terjedő panoráma. Mert innen, a magasból, egészen kitágul a látóhatár, és nemcsak Capraiát és Montelupo tereit látni, de a Montelupo mellett fekvő Fiorentinót is, a síkságon elnyúló várost, amelyet emeletes házak erdeje alkot és közelebb fekszik a főúthoz, mint a dombra épült Capraia és Montelupo. Látni az egy kaptafára épült társasházakat, és talán látni véljük a fiatal, lebetonozott utcákon furikázó autókat is, és a szupermarketeket, amelyek parkolóiban teli bevásárlókocsikat tolnak az emberek, majd a sok vásárfiával (amelyek immár nem kézzel készített termékek, hanem modern technológiával megtermelt élelmiszerek) telepakolják kocsijuk csomagtartóját. Igen, ezekben a kényelmes, bár cseppet sem különleges kisugárzású társasházakban, a közlekedési útvonalakhoz közel él a többség, a capraiai és a montelupói ősök leszármazottai.

montelupo3Fiorentinóval teljes a kép
fotó: M. Ł.

Egy korszak távozik, s a következőnek adja a kilincset, amely a saját igényei szerint formálja a tájat, a tereket. Az olaszországi hegyoldalakon üresen tátongó házcsoportok, üvegtelen ablakok, beomlófélben levő tetők, foghíjas falak látványa tárul a szemünk elé gyakorta. Mementók ezek a helyek; s a legnagyobb ambíciójuk az lehet, hogy szép képeslaptémává válnak.

 

A cikk a Eurotrip – Dél blogon megjelent két írás (Héthatár és Az eltűnt idő nyomában) átszerkesztett változata.

2 Megjegyzés Tags:

Szerző:

Szabó Elvira

Szabó Elvira

Pszichológus, újságíró és elhivatott úti blogger. Az életet folyamatosan zajló külső és belső utazásként fogja fel, aminek szerves része, hogy átlép országhatárokon és ezzel a saját határain. Szívesen tér le a járt útról, tesz vargabetűket, és igyekszik mögé nézni annak, amit lát. Blogjában, a szövegalkotás során ezeket az élményeket dolgozza fel, gyúrja át, keresi mélyebb értelmüket.

Mottó: „…ahol kifelé indultunk az úton, ott fogunk megérkezni lényünk legbelső magjához…”

Elvira kalandjait itt lehet követni.

2 Megjegyzés

Szólj hozzá

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.