Mit tanultam abból, hogy beköltöztem a kocsiba?

Tudom, tudom, címben nem illik kérdést írni, azonban ez a bejegyzés tényleg arról szól, hogy feltettem magamnak ezt a kérdést, és megpróbáltam megkeresni rá a válaszokat. És az egyik válasz éppen az volt: kit érdekel, hogy mások szerint mit illik és mit nem?

Több mint nyolc hónappal ezelőtt lettünk furgonlakók, azt hiszem, ennyi idő után már le lehet szűrni némi tanulságot a perspektívaváltásnak köszönhetően, melynek hatására a régi életünk is egészen más megvilágításba került. Mert az egy dolog, hogy az év nagy részében kocsiban élünk, a valódi kérdés az, tanultunk-e ebből valamit.

Azt hiszem, néhány elcsépeltnek tűnő életbölcsességet sikerült a magamévá tennem (bár a hétköznapokban való alkalmazásuk még nem mindig megy zökkenőmentesen), tanultam néhány igen praktikus dolgot, és néhány olyat is, amit valaha tudtam, de időközben elfelejtettem.

Rengeteg felesleges dolgot cipelünk magunkkal

A ruháim nagy részét egyébként is anyámnál hagytam egy bőröndben, de még így sikerült a kocsi különböző zugaiba betömködnöm egy kupac mindenképp-szükségem-van-még-erre-az-öt-cipőre-és-három-bikinire ruhadarabot, amit aztán természetesen elő sem vettem egész évben. És persze sorolhatnám a feleslegesen megfurikáztatott tárgyak listáját, a tucatnyi könyvtől kezdve a konyhai eszközökön át a különböző mütyürökig, amiket képtelen voltam otthon hagyni.

utazas2016-2-of-14
Még az is befér!

Szóval egy kellemes nyári napon a lakókocsi előtt ülve belém hasított a felismerés: rengeteg felesleges tárgyat cipelünk magunkkal, és nem csak az utazásaink során, hanem úgy általában az életünkben. Otthon büszkén nézünk végig a nappaliban a könyvespolcunkon, a szobánkban lógó, régen nyert aranyérmeinken, az utazásaink során gyűjtögetett kagylókon, karácsonykor pedig megvesszük az ezredik cuki asztali díszt az IKEA-ban, aztán lassan a felgyülemlett tárgyak miatt már alig férünk el a lakásban, és azon gondolkodunk, hogy nagyobb házba kellene költöznünk. (Én speciel a bögréket gyűjtöm, szükségem is lenne egy nagyobb konyhaszekrényre :D)

És akkor még csak a tárgyakról beszéltünk.

Who cares? – avagy túl sokat foglalkozunk azzal, hogy mit gondolnak rólunk mások

Merthogy nem csak rengeteg felesleges tárggyal vesszük körbe magunkat, hanem óriási súlyként nehezedik ránk a másoknak való megfelelés terhe is, amit ugyan úgy cipelünk nap, mint nap magunkkal, mint a felesleges tárgyakat, amelyeket meg sem kellett volna vennünk, de ha már megvettük, legalább idejében meg kellett volna szabadulnunk tőlük.

Szóval azt vettem észre magamon, hogy amióta furgonlakó lettem, azóta sokkal kevésbé érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások. Na de akkor ezek szerint korábban érdekelt? Úgy tűnik. Ugyanakkor van egy olyan sejtésem, hogy a „ki nem sz@rja le” mentalitás valójában nem egy állandó tulajdonsága az embernek, hanem bizonyos élethelyzetben birtokolható szuperképesség. Nyilván egy multinál, vagy egy állandó környezetben nehéz megtenni, hogy nagy ívben tegyél a körülötted lévők véleményére.

14102900_1762832807317884_5771379208015235560_o

Ha viszont nem kell megfelelned sem egy főnöknek, sem a szomszéd öregasszonynak, sem a sarki fűszeresnek, ha csak órákig, napokig vagy kapcsolatban emberekkel és embercsoportokkal, akkor nincs meg benned a késztetés, hogy idomulj hozzájuk.

Az igénytelenség életet menthet

„Annyira igénytelen vagy!” – na, ez aztán a megsemmisítő kritika! Legalábbis a szimpla hétköznapokban. Ugyanis egy utazónak a túlélés egyik legfontosabb eszköze éppenséggel az igénytelenség, vagyis ha szebben akarjuk megfogalmazni, akkor az, hogy minimálisra csökkentse az igényeit. Ugyanis ha ez nem megy, akkor minden álomutazás előbb vagy utóbb rémálommá válik.

Két hete nem tudtál mosni, ezért harmadik napja veszed fel ugyanazt a pólót reggel? Ha az érzékszervi ellenőrzésen átmegy (megszaglászod), akkor még jó lesz. A reggeli kávét olyan bögréből iszod, amelyiknek az oldalán ott van a tegnapi rászáradt adag is? A kávé erős, leoldja! Isten hozott az új életedben!

Valójában egész más dolgok tesznek boldoggá, mint amitől a boldogságot várjuk

Nem a nagybetűs utazástól leszel boldog, hiszen olyan valójában nem létezik. Hogy mikor éreztem magam boldognak az utóbbi évben? Akkor, amikor kialudtam magam, amikor egy esős nap után napsütésre nyitottam ki a furgon ajtaját, amikor találkoztunk egy olyan emberrel, akivel egy jót beszélgettünk, a reggeli kutyasétáltatás közben a hegyen felfelé bandukolva. Vagyis nem az a kérdés, hogy mitől lennél boldog, hanem hogy észreveszed-e, amikor boldog vagy?

utazas2016-12-of-14
Ugrabugra a fák között

Figyelem! Ez megint olyan kis életbölcsesség, amelyre újra és újra rá kell jönni, szóval ne kérje rajtam senki se számon, ha éppen a sikert hajszolom a leendő boldogságom reményében 😀

Nem létező elvárásoknak akarunk megfelelni

„Ezt most még muszáj megcsinálnom.” „Erre nem mondhatok nemet.” – Telepakoljuk magunkat feladatokkal, mert azt gondoljuk, hogy ezt várják el tőlünk, és nem tudunk nemet mondani egy újabb kérésre. De ki is várja ezt tőlünk? Mi történik akkor, ha azt mondjuk, bocsi ez most nem fog menni? Visszanézve az elmúlt éveimre, talán ez volt az egyik legnagyobb hibám, és az egyik legnagyobb bűn, amit magam ellen elkövettem…

De hogy őszinte legyek, esetemben sokkal nagyobb a probléma, én ugyanis magamat pakolom tele folyton újabb és újabb feladatokkal. Valahogy így: „Ó, itt van egy kis szabadidő? Gyorsan megírok még egy cikket. Van egy szabad délutánom? Elmehetnék egy tanfolyamra! Kikapcsolódásképpen el kellene járni futni… de ha már úgyis futok, jó lenne lefutni a maratont is!” És sajna az a gyanúm, hogy ezzel még nem sikerült teljesen leszámolnom, különben miért ülnék itt megint reggel hatkor, hogy megírjam ezt a bejegyzést?

Mezítláb mászkálni jó!

Emlékszem, amikor gyerekként a Balatonnál nyaraltunk és kimentünk az utcára mezítláb rúgni a port, és közben azt képzeltük, mi vagyunk Regős Bendegúz az Indul a bakterházból. Vagy amikor egy lagzi után Budapest utcáin sétáltunk hazafelé éjszaka, már nem bírtam tovább és megszabadultam végre a magas sarkútól. Persze mire hazaértem lyukas lett a harisnyám.

13995512_1756850557916109_1408376298097355270_o

Vándor vásárosként kicsit mindenhol turistának számítok, turistaként pedig nem néznek hülyének azért, ha mezítláb sétáltatom a kutyát, vagy ha mezítláb megyek végig a városon, mert éppen elszakadt a papucsom. Tök jó érzés, csak vigyázz a törött üvegekkel és a kutyapiszokkal!

Megtanultam fúrni

Ez viccesen hangzik nem igaz? Pedig nem csak nagy életbölcsességekre lehet szert tenni (sőt!) az utazás során, hanem hétköznapi praktikus tudásra is. Kiskoromban rengeteget fúrtam, faragtam, barkácsoltam, aztán a balatoni nyarakkal együtt ez is elmúlt. Most viszont, hogy hetente kell egy teljes standot felépítenünk, ismét szükségessé vált, hogy előhozzam magamból a rejtett kreatív-szaki énemet. Ha már a nehéz ládákat nem tudom megemelni, hát megkaptam a fúrót. Azóta a csavarbehajtás az egyik kedvenc elfoglaltságom. Tényleg!

Divat? Az micsoda?

Divatos cipőcske? Derékig sem érő szexi kabát? Felejtsd el! Ha valamit egészen biztosan megtanulsz, ha autóban élsz, hogy a divat egy nagy baromság. Merthogy nincs rossz időjárás, csak rossz öltözködés. (Egyébként, pedig mint mondtam, úgyis rájössz majd, hogy rengeteg felesleges göncöd van, tehát ideje átalakítani pazarló szokásaidat.)

Nem halsz bele, ha mosatlan gyümölcsöt eszel

A gyümölcsöt, zöldséget mindig meg kell mosni! Vagy mégsem? Egész nyáron mosatlan gyümölcsöt ettem (ez korábban elképzelhetetlen lett volna), és még nem patkoltam el. Egyébként sokkal jobban esik az a gyümölcs, amit a fáról szedsz le, mint amit a boltban megveszel. És érdekes módon, valahogy mindig úgy sikerült leparkolnunk, hogy volt a közelben egy almafa, egy meggyfa, esetleg egy szederbokor.

utazas2016-10-of-14

Ezért a bölcsességért nem vállalok felelősséget, szóval mindenki szépen mossa meg a maga kis gyümölcsét, amit a boltban vesz!

Sokkal keményebb vagyok, mint gondoltam

„Kicsit féltelek téged” – mondta egyik barátunk, mielőtt belevágtunk. „Nem tudom, hogy bírod ki a hideget.” – mondta a barátnőm, az egyik bejegyzésemet olvasva. Nos, nem tudom, hogy van ez, egyszerűen az ember ilyen állat, tényleg (majdnem) mindent kibír.

„Nem kell nagyszerűnek lenned ahhoz, hogy elkezdd, de el kell kezdened, hogy nagyszerű lehess!”

Ez a legújabb bölcsesség, ami szembe jött velem. Szó szerint szembejött, ugyanis múlt héten hallottam egy magyar sráctól itt Wuppertalban. Talán ezt nem is kell különösebben kifejtenem, hiszen már ti is tudjátok jól, nem születünk utazónak sem, hanem azzá válunk. 😉

3 Megjegyzés Tags:

Szerző:

Iliás-Nagy Katalin

Iliás-Nagy Katalin

Kati eredetileg újságíró, fotográfus, azonban azt vette észre, hogy élete egy végeláthatatlan rohanássá, és a napi rutin szakadatlan ismétlődésévé vált. Úgy döntött, ideje váltani. Férjével és a két kutyájukkal beköltöztek egy furgonba. Vándor vásárosok lettek külföldön. Blogján az új élet szépségeiről és nehézségeiről ír, arról, hogy milyen érzés az év nagy részében kocsiban élni, és hogy milyen is a vándor életmód a 21. században. Útja során pedig keresi azokat a magyarokat, akik hozzá hasonlóan, valamiért útra keltek.
Mottó: Beköltöztem a furgonba! Szevasztok!
Kalandjaikat itt lehet követni.

3 Megjegyzés

  1. Nagyon megfogott a cikk, köszönöm! Több pontnál magamra ismertem, eszembe is jutott, hogy mintha folyamatosan lomtalanítanék, tárgyakat, vélt és valós elvárásokat, mindenfélét.

Szólj hozzá

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.