A világ felfedezése végül a lélek ösvényeire visz el

Sok utazó számol be arról, hogy mialatt átszeltek országokat és kontinenseket, egészen más emberré váltak, és a sarkaiból fordult ki a világnézetük. Vajon miért van ránk szinte ugyanolyan megrengető-átalakító hatással az, ha átlépünk országhatárokat és megteszünk több ezer kilométert, mint egy hónapokig tartó elmélyült önismereti munka? A coaching világából ismert Hős Útja személyiségfejlődési modellből megérthetjük, milyen belső úton haladunk végéig, amikor a világ országútjait járjuk. Két világutazó – Bea és Zsuzsi – tapasztalatain és saját élményeimen keresztül bemutatom a „hétköznapi hősök” próbatételeit.

Mindannyiunkban hős szunnyad

A Hős Útja személyiségfejlődési modell a mítoszok világából táplálkozik, és Joseph Campbell, a mitológia amerikai szakértőjének munkásságából indul ki. Alapvetése, hogy – amolyan hétköznapi hősként – mindannyian próbatételekkel, nehézségekkel találjuk szembe magunkat életünk során, amik azt szolgálják, hogy tapasztaljunk és érettebbé váljunk. Ahhoz, hogy sikerrel vegyük ezeket a kihívásokat, legyen szó arról, hogy új életet kezdünk egy idegen kultúrában vagy hátizsákkal körbeutazzuk a világot, nemcsak meg kell tennünk bizonyos lépéseket, hanem végig kell járnunk egy belső fejlődési utat is, annak minden buktatójával. Sőt, a belső fejlődéstörténetünk tesz képessé arra, hogy megtegyük az életünkben, azaz a „külső világban” a sikerre vezető lépéseket.

az-urhajo-folyosoja
A hősök a hétköznapok világából átlépnek egy különleges univerzumba, ahol bármi megtörténhet – ahogy a dániai Aarhus modern művészeti múzeumának tetején is beléphetünk a szivárványba

A bennünk lakozó hétköznapi hős utazása szimbolikus térben, a lélek világában zajlik, hasonlóan a mítoszok szimbolikus univerzumához. S ahogy a mítoszok hősei, úgy mi, hétköznapi hősök is szövetségesekkel találkozunk a folyamat során, és kisebb-nagyobb akadályokon verekedjük át magunkat. Az út végére – ha sikerrel jártunk – szembenézünk önmagunkkal, a gátlásainkkal, és pszichológiailag magasabb szinten, a világ kiszámíthatatlanságával és szövevényességével jobban megbirkózva folytatjuk életünket… Addig, amíg új kihívás nem tornyosul elénk, ami ismét hősi útra indít és átformálja a személyiségünket.

Ne féljünk átlépni a küszöböt!

A „hős utazása” jelképes „kalandra hívással” kezdődik: inspiráló impulzusok érnek, vagy egy belső hang súgja egyre élesebben: „Indulj, mire vársz, peregnek a napok!” Zsuzsit, a Female Yeti blog utazóját például egy barátja példája inspirálta a hátizsákos világ körüli útra: ahogy végighallgatta a több hónapos délkelet-ázsiai backpackingről szóló színes élménybeszámolót, ott helyben, abban a bizonyos kávézóban, ahol találkoztak, elhatározta, hogy ő is nekivág a világnak egyedül, egy hátizsákkal. Bea korábban a férjével túrázott már Új-Zélandon, és teljesen magával ragadta mindkettejüket az ország, a természet, az ottani életstílus. Megfogant bennük egy álom: milyen jó lenne ott élni. S amikor az életükbe új szereplő érkezett, a kisbabájuk, úgy érezték, ez a legmegfelelőbb pillanat az álmuk megvalósításához, így nekivágtak egy hosszabb új-zélandi kalandnak, és azóta is folyamatosan fedezik fel az országot – erről láthatunk gyönyörű fotókat a BinspiratioNZ oldalon.

IMG_2243_1
Amikor a csomag is megpihen útközben – kedélyes családi ejtőzés Új-Zélandon

Egy hosszú utazás bátorságot, kitartást és komoly előkészületeket igényel. Sokan talán eleinte haboznak, vonakodnak, ám a hívó hangokat nem lehet elhallgattatni. Az Utazás Művészete blog is tulajdonképpen hangos kalandra buzdítás! Végül a döntés megszületik, és a hős egy jelképes tettel „átlépi a küszöböt”, a kaland mitikus univerzumának képzeletbeli küszöbét. Ez a jelképes tett – amely ugyanakkor nagyon is kézzelfogható – lehet akár a repülőjegy megvásárlása.

Az út első szakaszában – legyen szó mítoszokról vagy a személyes életünkről – a hős általában „találkozik egy mentorral”: olyasvalakivel, aki birtokában van azoknak a képességeknek, amelyek szükségesek a próbatétel teljesítéséhez, és aki ezt a tudást továbbadja a hősnek. Ami Luke Skywalker számára Yoda mester, az a nagy utazásra indulók számára a többi világutazó, aki közkinccsé teszi a tapasztalatait.

Zsuzsi (1 of 1)
Zsuzsi éppen interjút ad a nepáli televíziónak – ő volt az egyetlen külföldi a Katmanduban tartott Teej fesztiválon.

Útitársakkal szövetségben

Sokan azt tartják az utazásuk legizgalmasabb részének, hogy nem tudni, kivel találkoznak holnap, kivel hozza össze őket a sors, akivel aztán együtt haladnak egy darabon. Ám vannak, akik nem magányosan, hanem másod- vagy többedmagukkal, sőt családdal kerekednek fel. Az emberi kapcsolatokat és a kapcsolatokban lappangó konfliktusokat kiélezheti az utazás: meghatványozódik annak jelentősége, ki hogyan kezeli a konfliktusokat, mennyire tud alkalmazkodni. Összeütközés származhat abból, ha valaki mindenáron irányításra tör, de abból is, ha valaki egyoldalúan alkalmazkodik (aztán hirtelen kirobban belőle a feszültség). Az útitársak lehúzhatják egymást, vagy fellendíthetik – a kettő közötti vízválasztó, hogy a konfliktusokat sikerül-e megnyugtatóan rendezni.

Én egy kivétellel mindig másokkal utaztam, és éppen az kovácsolt össze velük és tette maradandóvá a kapcsolatunkat, hogy a feszültségeket meg kellett beszélni – hiszen nem lehet továbbhaladni úgy, hogy beleragadunk a nézeteltérésekbe. Akikkel együtt utaztam a múltban, azokhoz, úgy érzem, mély kapcsolat fűz, és ezen az sem változtat, ha hónapokig nem találkozunk. Jelentős részben a közös utazásoknak köszönhetem – mindannak, amin együtt átmentünk, és hogy kitartottunk egymás mellett –, hogy képessé váltam a valódi elköteleződésre.

Toscana_1
Közös többszörös és a mesébe illő Toszkána

Ahogy írtam, Bea és férje esete nem átlagos: Új-Zélandra költözésük egybeesett a szülővé válásukkal. Párként is sokat utaztak, és ebbe az életmódba született a babájuk – ő is az útitársukká vált, mondhatni „a csomag része”. Nem stresszelnek azon, ha felborul a napirend, vagy nem otthon alszik a pici. Természetes, hogy alkalmazkodnak hozzá: ez most nem a nagy távolságok vagy a nehéz terepek időszaka. A babájuk mellett és Új-Zélandon – a kettő kéz a kézben jár – megtanulták, hogy máshogy nézzenek szét, máshogy lássák a körülöttük levő világot. Maga Bea az alábbi szavakkal írja le ezt az élményt:

„Lelassulni, a pillanatot élvezni, nem túlkomplikálni a dolgokat. Egyszerűségben a nagyszerűség. Ehhez a lélegzetelállító környezet és a fényképezés rengeteg ihletet ad. Új-Zélandon hihetetlen a természet, szinte mágikus ereje van. Minden sarkon megállok szinte és eltátom a számat, annyira gyönyörű. Egy sima falevélben meglátom a gyönyörűt. A világ vége. Itt az elején teljesen egyedül voltunk. Csak magunkra számíthattunk. Ami gyerekkel nem volt könnyű. Rengeteg mindenre megtanított. Attól, hogy szülő lettem, újra »kinyílt a szemem«, és a gyerekem szemén át észreveszek olyasmiket, amiket már nagyon régen nem. Pl. mennyire nagy élmény egy pocsolyán átkelni, vagy a sirályokat nézni hosszú perceken át. Hogy mennyi csodát rejt a természet minden pici mozzanata, csak a legtöbbször elhúzunk mellette. A régi sietős, sokszor túlterhelt, túlprogramozott mindennapokra ez a lelassulás nem volt jellemző. Pedig olyan egyszerű és olyan feltöltő. És olyan ritkán csináltam ezt korábban. Keressük a boldogságot, amikor ott van az orrunk előtt, csak nem vesszük észre, mert majd kiszúrja a szemünk.”

IMG_1237
Varázslatos vidék – Új-Zéland tájai beleégtek Beáék szívébe

Leereszkedés a belső barlangba

Joseph Campbell a mítoszok elemzése során arra jutott, hogy az emberiség nagy történeteiben megtalálhatók bizonyos közös elemek – például a hősök elég nagy gyakorisággal kerülnek cethalak vagy bálnák gyomrába, kutak mélyére, homályos barlangokba. Vagyis sötét és elzárt helyekre. Habár a hős már addig is számos próbatételen esik át, mire eddig elér (ilyen bátorságpróba például a küszöb átlépése), mégis ez jelenti a legnagyobb megmérettetést. Pszichológiai szinten saját félelmeivel, személyiségének árnyékos oldalával találkozik itt – valójában önmaga az, akin úrrá kell lennie. Saját hétköznapi „hősi útjainkon” járva sem úszhatjuk meg „a belső barlangunkba való leereszkedést”.

Bomarzo_Monster pexels.com
A bomarzói Szörnyek Kertjében szó szerint leereszkedhetünk egy vadállat gyomrába…

Saját életemben az egyik út, amely igazán próbára tette a bennem élő hőst, egy Marseille–Budapest stoppolás volt, egy jóbarátommal közösen. Egy egészen egyszerű momentum jelentette számomra a „belső barlangomat”. A stoppos út második napján Szlovéniában esteledett ránk. Tavasz volt, előző éjjel elázott a sátrunk, és a benzinkúton, ahol kitettek, nem volt éjjel-nappal nyitva tartó étterem, ahogy az pl. Olaszországban lenni szokott. Hol bekkeljük ki az éjszakát? Ha nem is volt épp csontig hatoló hideg, azért fáztunk rendesen, és nem lelkesített a harmatos hajnalban ébredni. Próbálkoztunk a benzinkút éjjel-nappali boltjában, ahol értésünkre adták, hogy az üzletben fél órát lehet egyhuzamban tartózkodni. Végül mégis ez lett a mentsvár: a kis bolt egyik sarkában egy kávéautomata mellett pult és műanyag bárszékek – oda kuporodtunk. S a személyzet, hogy, hogy nem, békén hagyott egész éjszaka, nem tessékeltek ki. Talán azért viselt meg a szabadban alvás „réme”, mert felébresztette bennem a kivetettség élményét – ez bennem volt, és nem a helyzetben. A kivetettségtől való félelmemet átírta a befogadás élménye – rájöttem, hogy bízhatok az idegenek jóindulatában is.

Bled
Szlovénia olyan, mint a képzeletbeli Középfölde – ám tavasszal még csípősek az éjszakák a szabad ég alatt

Zsuzsi elmondott nekem egy olyan történetet, amely épp ellentétes irányú tapasztalásról szól – olyasmi ez, ami ritkán szerepel az úti beszámolókban, éppen ezért tartjuk fontosnak elmesélni. Már közel egy éve volt úton, egyedül, nőként. Addigi tapasztalatai nyomán nem támadt benne kétely az emberek jóindulatát illetően; könnyen elegyedett szóba másokkal, és közben élvezte Ázsia gyönyörű tájait. Óvatos volt, nem ment olyan helyre, amelyről úgy hallotta, veszélyes, és soha nem öltözött kihívóan. Vietnamban aztán majdnem megtörtént vele az, amitől minden egyedül utazó nő fél. Egy kihalt helyen motorozott egy nemzeti parkban. Látta, hogy az út szélén egy férfi ül a motorján; Zsuzsi megérzései azt súgták, a férfi nem a haverjára vár. Tudta, hogy nem mutathat félelmet; ezért nem fordult vissza, hanem továbbhajtott. Egy perccel később a férfi elhajtott mellette; kétség sem fért hozzá, mi forog kockán. Zsuzsi megállt, hogy megnézze a térképen, merre a legközelebbi emberjárta pont. A férfi fékezett mellette, és kérés nélkül adott útbaigazítást: „Menj arra, ott egy falu.” Zsuzsi látta a térképen, hogy arra csak a bozót, és hogy nem állt kötélnek, a férfi megragadta. Zsuzsi sikított, amennyire a torkán kifért, mire a férfi eliszkolt.

Zsuzsi ezután összeszedte a holmiját, és meg sem állt, csak Észak-Vietnamban, több száz kilométer után. S másnap ott, szintén az érintetlen természetben, szinte hajszál pontosan ugyanaz a forgatókönyv játszódott le, csak immár nem egy, hanem két férfival.

Habár megúszta mindkétszer bántódás nélkül, az emberekbe vetett bizalma összetört. Még mindig úgy véli, hogy a legtöbb ember alapvetően jó szándékú, ám a gyanú nem tágít mellőle; hátra-hátranéz, nem követi-e valaki. Rengeteg országban járt már, ez volt az első rossz tapasztalata. S úgy érzi, már nem bízik az ismeretlenekben – ám ezzel együtt is rendületlenül folytatja útját a világ körül.

VietnamNinhBinh (2 of 3)
Vietnam vad szépsége – a járt útról letérni veszélyes lehet

A belső tapasztalás elixírje

Campbell azt írja, a hős sosem üres kézzel tér vissza az útjáról. A mítoszokban „elixírt” hoz magával, amivel begyógyítja az övéi minden búját-baját. Pszichológiai szinten a „hétköznapi hősök” élettapasztalattal, nagyobb tudással gyarapodnak. Bea szavaival élve, „kilépsz a komfortzónádból, szembenézel a saját magad állította határaiddal, félelmeiddel, automatizmusaiddal, és átléped őket; mersz hallgatni a megérzéseidre; őszinte tudsz lenni – elsősorban magaddal”.

Aki a világot indul el megismerni, az a világ jó és rossz arcaival is találkozik – azzal, hogy az emberek lehetnek bizalomra érdemesek és bizalomra méltatlanok. A belső erőnket növelheti az, ha megtapasztaljuk, hogy vészhelyzetben sem hagy cserben a lélekjelenlétünk, ahogy ez Zsuzsival is történt – és növelheti az is, ha elkötelezzük magunkat az emberi kapcsolatainkban, és együtt sokra leszünk képesek.

DSCF9507
Az utazás végül önmagunkkal szembesít – tükörinstalláció Marseille-ben az Európa kulturális fővárosa rendezvénysorozat alkalmából

A hős utazása – történjen külső vagy belső utakon – nem a boldogság kereséséről szól. Akár országokon át barangolunk, akár a lélek ösvényein – s a kettő kéz a kézben jár –, a megismerés rögös útján indulunk el, amely magában foglalja a világ teljességét és ezer árnyalatát, a világostól a sötétig. S ez az utazás – hogy ismét Beát idézzem – élethosszig tart.

 

A Hős Útja modellről bővebben olvashattok Szűcs Nóra: Szárnyak és gyökerek. Külföldi élet – magyar nők szemével c. könyvében (Ursus Libris, Budapest, 2015).

 

0 Megjegyzés Tags:

Szerző:

Szabó Elvira

Szabó Elvira

Pszichológus, újságíró és elhivatott úti blogger. Az életet folyamatosan zajló külső és belső utazásként fogja fel, aminek szerves része, hogy átlép országhatárokon és ezzel a saját határain. Szívesen tér le a járt útról, tesz vargabetűket, és igyekszik mögé nézni annak, amit lát. Blogjában, a szövegalkotás során ezeket az élményeket dolgozza fel, gyúrja át, keresi mélyebb értelmüket.

Mottó: „…ahol kifelé indultunk az úton, ott fogunk megérkezni lényünk legbelső magjához…”

Elvira kalandjait itt lehet követni.

Szólj hozzá

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.