Az utazás sötét oldala, avagy hasmenéses hányós útibeszámolók

Fehér homok, kék tengerpart, vagy éppen magasba tornyosuló hósipkás hegyek és tiszta égbolt… Valami ilyesmit lebeg a szemünk előtt, mikor az utazásra gondolunk, azonban van, hogy az eltervezett tájak és épületek helyett csak a wc négy falát látjuk (már ha van wc), és a nyaralás egyfajta rémálomba torkollik. Következzen most egy összeállítás az utazás egy olyan sötét oldaláról, amellyel nem találkozni az utazási magazinokban. Hasmenéssel és hányással.

Romantikus rosszullét – Kata története

Tabatinga, Brazília, 2015. július
Már közel három hete járjuk hátizsákkal Brazíliát. Miután 7 napot eltöltöttünk egy hajón az Amazonas-on felhajózva Kolumbiáig, idejét láttuk felgyorsítani az eseményeket, és Belémbe terveztünk repülni. Néha rosszul vagyok a repülőn, buszon, autóban, így amikor elkezdett a gyomrom émelyegni, csak a szokásosra gondoltam. Aztán jött a hányás. Egy helyes, 30 körüli brazil légiutas-kísérő mosolyogva vette át tőlem a telerakott zacskót és hozott egy újabbat. Majd még egyet. Mindeközben beszédbe elegyedett velem. Kérdezgetett rólam, dicsérte a szemem, a munkámról, az utazásaimról faggatott, mintha csak egy randin lennénk. Nem is értem, hogy tudtam neki válaszolni – miközben még néhányszor zacskót cserélt, vizet és citromot hozott. Leszállás után meglátott a terminálban, és még akkor is odajött, néhány kedves szót szólt és kaptam egy ölelést is. Ennyire még soha sem éreztem magam zavarban. Mint utólag kiderült, a rosszullét sajnos nem a repüléstől volt, és a következő három napot kvázi a szállásunk mellékhelységében töltöttem a wc különféle megközelítésével. A történet ebben a részében viszont már nincs semmi flörtölés, így ezektől a részletektől megkíméllek bennetek.

atins_brazil_katalin_waga
Atins, a Lencois Maranhenses Nemzeti Park

Hasmenés a Himalájában – Yeti története

Életem legborzalmasabb hanyós-hasmenős története a nepáli Himalájában volt. A Manaslu circuitet túráztam ami még nem igazán közismert a túrázók körében ezért természetesen a higiénia sem ismert a környéken. A túra több mint 2 hetes volt és igazából nem volt semmi bajom addig míg el nem értük a kempinget ahol pont a legnehezebb nap előtt aludtunk. Volt mondvacsinált WC, igaz ezt a jakok használták, mert imádták a szagot, a túrázók körében azonban nem volt népszerű. Ennek az egyik oka, hogy rengeteg ember kapott hasmenést ebben a táborban az elmúlt időkben, és teljesen körbe volt fosva a WC, amit soha nem takarítottak. Sajnos a tudatlan emberek a kis patakot használták WC-nek, nem figyelembe véve a legfontosabb szabályt: ha a folyóba is csinálod a dolgod, a kemping alatt csináld. Mindenki szépen a kemping feletti részre járt, és alatta, a folyóban mosták az edényeket, ételt stb. Úgyhogy sajnos több mint valószínű, hogy olyan ételt kaptam ami meg volt fertőzve emberi ürülékkel, aminek következtében három napig szenvedtem. Már éjfélkor tudtam, hogy itt baj lesz. Elkezdett fájni a fejem és éreztem hogy a gyomrom valami nagy dologra készül. Aztán ki a mínuszba és ott csinálni a dolgomat elég gyakran. Hajnalban keltünk (igaz én nem aludtam) hiszen át kellett aznap szelni egy nagy gleccsert ami nyolc órás normál körülmények között. Mivel én kb húszpercenként megálltam hányni és kakálni ezért nekem 14 órába tellett. Minden egyes alkalommal nagyon erőteljesen jött alul is, fölül is. Mindezt tetézte, hogy 5000 méter környékén kellett ezt végigcsinálni, süvítő, jéghideg szélben.  Ha ez nem hangzik annyira rosszul, akkor elmondanám, hogy ilyen magasságban semmilyen élővilág nincs ami mögé el lehetett volna bújni. De kit érdekelt a bújkálás?! Örültem, hogy élek. Mondhatom, hogy nem volt kellemes nap. Ráadásul teljesen kifárasztott, kiszárított és legyengített a hegyi betegség is. Nagyon nehéz volt koordinálni meredek szakaszon, sőt volt olyan szakasz ami omladozó hegyoldalban (pár hónappal előtti földrengés okozta komoly károk) vezetett, egy nagyon keskeny kis úton.  Ott nem lehetet megállni és leguggolni, egyrészt túl veszélyes, másrészt modortalanság lett volna az utánam jövőnek. És menni kellett, hiszen nem lehetett a gleccseren éjszakázni. 14 gyötredelmes óra után megérkeztünk és még két napig folyamatosan nyomtam az ágyat és nem bírtam felkelni. Nagyon agresszív volt a hasmenés, ezért is gondolom, hogy emberi ürülék volt az oka a szenvedéseimnek. Ezek után persze még jött pár nap kitúrázás a hegyekből nagyon gyengén, igaz ez már felemelő volt hiszen nem kellett 20 percenként megállni.

Ráadásul Ázsiában nem használnak WC papírt és  ha pont nincs az embernél akkor meg kell tanulnia használni a “bum gun”-t vagyis amikor vízsugárral helyettesíti az ember a WC papírt. Azt, hogy ezt hogy tanultam meg használni azt mindenkinek a fantáziára bízom. Hát igen a világutázás sok érdekes dologra tanítja meg az embert.

Nem túl őszinte mosoly.
Nem túl őszinte mosoly, a történetet nehezítette ráadásul a 20kg-os táskám.

Ételmérgezés Mianmarban – Rebeka története

Mielőtt Mianmarba mentem, lélekben felkészültem a borzalmas, ízetlen ennivalóra, és a gyomorrontás erős valószínűségére, ám közel három hétig úgy nézett ki, pozitívan fogok csalódni. Bár vidéken ettem pár agyonfőzött rizses ételt, összességében nagyon meg voltam elégedve a felhozatallal, és még gyomorfájást sem kaptam. Egészen a harmadik hét végéig, amikor is a sors egy nap alatt próbálta meg bepótolni, amitől eddig megkímélt.
Bár szorított az idő, úgy döntöttem, hogy Mandalayt sem hagyhatom ki, ahova több mint fél napos buszozással lehetett eljutni Baganból. Bár a busz eléggé túlzsúfolt volt, azért egész kellemesen telt. A mellettem ülő burmai nő folyamatosan naranccsal és édességgel kínált, ráadásul még egy rövidebb pihenőt is tartottunk a semmi közepén, ahol szépen meg tudtam ebédelni zöldséges rizsből. Mint később rájöttem, ezt nem kellett volna. Mire megérkeztünk Mandalaybe, már enyhe hányingerem volt, de gondoltam, csak egy jó kis vacsorára van szükségem. El is indultam, de mivel nem ismertem a környéket, és nem akartam a sötétben egyedül mászkálni, végül csak egy kis gyümölcsöt, és valami olajban sült förmedvényt vettem, amiből jó, ha egyet meg tudtam enni. Gondoltam, ha lefekszem aludni, majd jobb lesz, ám pár óra (perc?) alvás után arra eszméltem, hogy hánynom kell. De az is lehet, hogy alul akart távozni az étel. A részletekre már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy jött alul is meg fölül is. Volt nálam széntabletta, és mikor már nyelni is tudtam, nem csak hányni, gondoltam bevetem. Azt írták, hogy bő vízzel kell bevenni, ami nagy hiba volt, ugyanis innentől kezdve fekete vizet hánytam. Ekkor már inni sem mertem, de a kiszáradástól is tartottam, főleg, hogy a lázam is fölment.
Valahogy sikerült túlélnem az éjszakát, de arra már nem volt erőm, hogy kijelentkezzem a hostelből, vagy szóljak nekik, hogy nem tudok elmenni a túrára, amire előző este feliratkoztam (és ami az egyetlen esélyem volt, hogy lássam a várost). Szerencsére az egyik szobatársamnak feltűnt, hogy haldoklom, így meg tudtam kérni, hogy hozzon nekem egy doboz kólát, amit egyébként soha sem iszom, de gyomorrontásra tökéletes. Közben valahogy a dolgozókig is eljutott a hírem, mert többször benéztek a szobába, hogy ellenőrizzék, életben vagyok-e még. Délutánra végül sikerült olyan állapotba hoznom magam, hogy le tudjak menni a recepcióra buszjegyet venni Yangonba, ahonnan másnap indult a gépem. Kicsit féltem az utazástól, de végül sikerült egy darabban megérkezni a fővárosba. Mandalayből semmit nem láttam, és bár a zöldséges rizs gondolatától a mai napig fölkavarodik a gyomrom, azért örülhetek, hogy ennyivel megúsztam, és nekem nem kellett hónapokat a kórházban töltenem, mint az egyik főnökömnek, akinek pár éve az egész bélflórája kipusztult a kezelésektől. Hiába, úgy látszik Mianmarban is javul a higiéniai sztenderd.

Bagan és a templomok. Még az ételmérgezés előtt, vidáman.
Bagan és a templomok. Még az ételmérgezés előtt, vidáman.

Fuccsba ment tervek Egyiptomban – Berni története

Ez egy 2005-ös egyiptomi út alatt történet, de míg élek, nem felejtem el.
Kairóban kezdtük Egyiptom felfedezését, onnan aztán levonatoztunk egy este Asszuánba, ahova több, mint 3 óra késéssel érkeztünk meg, ráadásul én már annyira rosszul voltam, hogy elmondani is nehéz. Nagy nehezen magamba tömtem egy negyed otthoni almát, amivel azt értem el, hogy sikerült megkönnyebbülnöm: hánytam egy jót. Nem lehettem túl épületes látvány zacskóval a kezemben.
Aztán innen kezdődtek a bajok. Nem is tudom, hogy sikerült a vonattól az autóig elvánszorognom, majd az autóból be a szállodába, csak arra emlékszem, hogy felmentünk a valahányadik emeletre, hogy megnézzük a szobákat, de rám jött a hasmenés, és az egyikben megkerestem a wc-t. Na ez lett a lányszoba. A Noorham hotelben laktunk; szállás reggelivel. Én ebből a reggeliből csak a teát láttam. A többiek beszerezték nekem az Antinalt (gyógyszer vírusos hasmenésre), aztán ezzel, meg némi Rubophennel együtt otthagytak engem pihenni, és elmentek megnézni a Philae templomot, meg a befejezetlen obeliszket. Sajnos ezekről lemaradtam.

Másnap hajnali 3 körül keltek a többiek, és velük együtt én is, de nem volt annyi erőm, viszont volt olyan magas lázam, hogy ezt a kirándulást ne tehessem meg velük. Sajnos. Pedig ez egy olyan hely volt az útitervben, amit mindenképpen meg akartam nézni.
Abból a napból nem sokra emlékszem, csak a magas lázamra, a teákra, a hasmenésre, arra, hogy rengeteget aludtam, meg hogy vizes papír zsebkendőkkel hűtöttem magam a lázcsillapító mellett. És rendületlenül szedtem az Antinalt. Estére már pár szem sós kekszet is sikerült elmajszolnom és a hasmenésem is megszűnt, igaz már nem nagyon volt minek távoznia belőlem. Viszont a lázam csak nem akart múlni.
Életemben akkor voltam először “legdélebben”. És “még délebben” is lehettem volna, ha Abu Simbelbe sikerül eljutnom. Ez egyszer a szobában, nagy lázasan is eszembe jutott, és sajnáltam nagyon, hogy életem eddigi “legdélebbi” élménye egy hotelszoba plafonjának négy sarka.

Amikor még volt erő pózolni...
Amikor még volt erő pózolni…
1 Megjegyzés

Szerző:

Wandering lightly

Wandering lightly

Rebeka két és fél évig élt Angliában, mielőtt úgy döntött, hogy Ázsiába költözik. Másfél évig élt Vietnamban, ahol angolt tanított. Szabadidejében bejárta a környező országokat, és jógázott. Miután lejárt a szerződése, tovább utazgatott Ázsiában, és még egy jóga oktató tanfolyamot is elvégzett Indiában. Az utazás mellett jógáról és a keleti életfilozófiáról is szeret írni. Nemrég tért vissza Angliába ahol jelenleg dolgozik, hogy ismét világgá mehessen.

Rebeka kalandjait itt lehet követni.

1 Megjegyzés

  1. Nem kárörvendésképpen, de “jó” olvasni, hogy más is pórul járt…
    A legdurvább szerintem Yeti története, az, hogy olyan buták az emberek, hogy abba a folyóba végzik a kis és nagy dolgukat, amiben később az edényeiket mossák… Hááát…

Szólj hozzá

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.