Úgyis átlendülsz a holtponton – egy Marseille–Budapest stoppolás tanulságai

Újra és újra elakadok, de a a leglehetetlenebb helyzetben is megtalálom, hogyan tovább – ez volt a Marseille és Budapest közt megtett stoppos utam egyik fontos tanulsága néhány évvel ezelőtt. Emellett saját sztereotípiáim elevenedtek meg a szemem előtt, és személyiségem árnyékrészével is meg kellett küzdenem. De kezdjük az elején!

A cirka 1500 km-es távot Franciaországon, Olaszországon, Szlovénián, majd Magyarországon át nem egyedül, hanem egy barátommal stoppoltam végig, aki nem mellesleg férfi, komoly stoppos múlttal. Leszögezem (töredelmesen bevallom), hogy egyedül nem mertem volna vállalkozni erre a kalandra – inkább merengő, mint vagány alkat vagyok, és le a kalappal mindenki előtt, aki egyedül belevág, pláne ha nő. Egy Marseille-be és Provence-ba tett, emberi találkozásokban gazdag, couchurfölős utazás három napig tartó hazatéréséről van szó, amibe belefért sok nagy pech, hihetetlen szerencse és jó néhány érdekes sofőr.

Marseille4Marseille, a kiindulópont

Csak asszertívan!

Marseille-ből telekocsival eljutottunk egy benzinkúthoz a Riviérát átszelő autópályán, ahol elkezdhettük a fuvarfogást – vagyis próbálkoztunk minden parkoló és tankoló autósnál, akinél csak halvány esélyt láttunk arra, hogy elvisznek egy darabon, egy minél távolabbi benzinkútig. Itt nincs helye szégyenlősségnek, hezitálásnak, nincs kifogás, hogy „de úgy megkopott a franciatudásom”.

Az, hogy ketten stoppoltunk, érdekes egyensúlyi helyzetet és plusz energiát nyújtott. Nemcsak azáltal, hogy én nő vagyok, aki könnyen ébreszt másokban szimpátiát, a társam pedig férfi, aki erőt sugároz, és így nem voltam védtelen. Hanem azáltal is, hogy eltérő volt a stoppolási stratégiánk: én boldog-boldogtalannál próbálkoztam, aki kicsit is szimpatikus volt, ő pedig várt türelemmel, figyelt, majd rámutatott, „na, ő lesz az”. Volt, hogy bejött az opportunizmusom, és olyan gyorsan szereztem az újabb fuvarokat, hogy egyik autóból szinte a másikba szálltunk át, lenyomva szép hosszú távot. Máskor viszont jól jött a megfontoltság, a tudatos választás. A kettőnk stratégiájának kombinációja akkor volt igazán hasznos, amikor többórás pangás után az útitársam kiválasztotta a megfelelő embert, majd odaküldött hozzá, hogy tegyek próbát. Bejött.

Minden galibáért kárpótolt az olasz táj

Életre kelnek a sztereotípiák

Visszatekintve még mindig mellbevágó, hogy mintha a saját sztereotípiáim jöttek volna szembe velem, majd porladtak szét. Bevallom, ilyesmiket gondoltam: „á, puccos a kocsijuk, úgysem visznek el”, „á, ez egy businessman, többnapos izzadságszagú stopposokkal szóba sem fog állni”, „egyedül utazó nő, úgyis nemet mond”. Ám szükséghelyzet előítéletet bont. Olaszországban a bergamói elágazástól, egy igen forgalmas benzinkúttól két elegáns olasz hölgy vitt tovább, vajszínű autójukban megkönnyebbülten süppedtünk bele a vajszínű bőrülésekbe egy többórás elakadás, hiábavaló fuvarkeresés után. Igaz, a hölgyek nem álltak olyan könnyen kötélnek, amikor megkérdeztük őket – azt felelték, megisszák a kávéjukat, és ha még akkor is ott leszünk, üsse kő, elvisznek. Szlovéniában egy deres hajú businessman (legalábbis annak tűnt) adott kedvező választ, pedig jólfésültségnek nyoma sem volt rajtunk – talán a „három napja stoppolunk Marseille-től Magyarország felé” bemutatkozás kivívott némi elismerést. El is vitt a következő töltőállomásig. Szintén Szlovéniában, egy nyirkos hajnalon egy egyedül utazó nő mondott igent, nem nekem, egy kedves arcú nőnek, hanem az útitársamnak, egy karakteres férfinak.

Természet és technológia találkozik éppen a kamerám előtt Szlovéniában

Sok kedves, érdeklődő sofőrről számolhatnék be a történetemben. De fontosnak tartom hangsúlyozni azt is, hogy ha valakivel kapcsolatban zavart, ellenszenvet érzékelünk, ha bármilyen bizonytalanság merül fel bennünk vele kapcsolatban, inkább ne üljünk be az autójába. „Akinek a szeme se áll jól”, az nem potenciális stopposvivő. Bizalomra szükség van, de az óvatosság sem árt.

Elakadások

A stoppolás türelemjáték. Az áramlatok figyelése; annak felismerése és megérzése, hogy mikor kell elfogadni a várakozást, és mikor lehet felülni egy jó hullámra. Számomra az jelentette az egyik legnagyobb kihívást a stoppolás során, hogy ha több óráig tartott fuvart találni valamelyik benzinkútnál, úgy éreztem, elakadok. Kilátástalanság lett úrrá rajtam, türelmetlenné, akár nyűgössé váltam. Úgy éreztem, beragadtam, akadályoztatva vagyok. Az imént említett, a bergamói elágazás melletti hiperforgalmas benzinkútnál például órákat dekkoltunk, mert mi nem Bergamo felé mentünk, viszont mindenki más igen, legalábbis sorra azt mondták. Olyan sokáig szerencsétlenkedtünk ott, futkározva az autók között, hogy egy kirándulóbusz utasai is megkérdezték, merre mennénk, elvisznek ők. Ám mi volt az úti céljuk? Bergamo, naná. Végül az elegáns hölgyek vajszínű kocsija lett a mentsvár.

Stoppolas_KGVihar előtti csend. Várunk.
Fotó: K. G.

Holtpont

Furcsa mód az egyik leglehetetlenebb helyzetbe nem az út végén, hanem az út elején kerültünk. Egy kedves idős pár autójában ültünk, akiknek a Nizza előtti utolsó benzinkútnál kellett volna kitenniük az autópályán, hogy szépen továbbutazhassunk majd egy másik kocsiban, amelyik hajlandó lesz elvinni. Csakhogy nem volt benzinkút ott, ahol ők várták, így kénytelenek voltak lehajtani velünk Nizzába. Végül egy buszmegállóban köszöntünk el tőlük. Sajnos annyi időnk nem volt, hogy ezt a vargabetűt kihasználjuk egy nizzai városnézésre – minél hamarabb vissza akartunk kerülni az autópályára, csakhogy autó nélkül ez nem ment gördülékenyen. Az egyik nizzai Tourist Office munkatársai eligazítottak, melyik villamosra kell szállnunk, hogy a lehető legközelebb jussunk az autópálya-felhajtóhoz.

„Bárhová mész, ott vagy. A lényeges kérdés: mit fogsz ezzel kezdeni?” – írja Jon Kabat-Zinn, a mindfulness-mozgalom elindítója. Amikor elérkeztünk ehhez a ponthoz, a következő volt a haditerv: A felhajtó előtti kanyarban egy szupermarket állt. A szupermarketnél levő zebra volt az utolsó pont, ahol az autók megálltak a felhajtó előtt. Én nyomogattam szorgalmasan a zebra jelzőgombját, hogy pirosat kapjanak a kocsik. A kocsik szépen feltorlódtak, és mialatt a piros lámpa előtt vártak, a stoppostársam odapattant hozzájuk (igen, a piros lámpánál várakozó autókhoz!), hogy nem vinnének-e el bármelyik irányba az autópályán. Na igen, az ilyen haditervek kiötléséhez kell a stoppos rutin. Mit gondoltok, mennyi időbe telt lestoppolni egy kocsit a piros lámpánál, az autópálya-felhajtó előtt a francia Riviérán? 15 percbe. 15 perc elteltével igent mondott egy rokonszenves fiatal pár – mint később megtudtuk, két PhD-hallgató, egy kémikus és egy biológus –, befordultak a szupermarket parkolójába, mi bepattantunk, és már vittek is.

Nizza stadion_KGÉppen elhúzunk a nizzai stadion mellett.
Fotó: K. G.

Külső és belső utakon

Mindezeket a kalandokat és találkozásokat végigélve a stoppolás során – és sok másikat is, amikről még órákig mesélhetnék – megszilárdult bennem a bizonyosság, hogy minden helyzetből van kiút. Egy jó haditerv bármilyen holtponton átlendít, csak tisztítsd meg az elméd. S ne feledd, hogy hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka.

Ma már látom azt is, hogy a stoppolás visszatükrözte akkori önmagamat – megsokszorozott hatásfokkal jelentek meg azok a helyzetek, amelyek a hétköznapokban a legtöbb frusztrációt okozták. A türelmetlenség. A kapkodás és a görcsös akarás.

Én magam ugyan Marseille-től utaztam Budapest felé, de a belső énem afelé utazott, hogy megtanulja kezelni azt, hogy nem kontrollálhatja élete minden részletét. Hogy megtanuljon várni, kivárni, és felismerni a meglovagolnivaló hullámokat. Hogy megtanulja, mit jelent a jó időzítés.

0 Megjegyzés Tags:

Szerző:

Szabó Elvira

Szabó Elvira

Pszichológus, újságíró és elhivatott úti blogger. Az életet folyamatosan zajló külső és belső utazásként fogja fel, aminek szerves része, hogy átlép országhatárokon és ezzel a saját határain. Szívesen tér le a járt útról, tesz vargabetűket, és igyekszik mögé nézni annak, amit lát. Blogjában, a szövegalkotás során ezeket az élményeket dolgozza fel, gyúrja át, keresi mélyebb értelmüket.

Mottó: „…ahol kifelé indultunk az úton, ott fogunk megérkezni lényünk legbelső magjához…”

Elvira kalandjait itt lehet követni.

Szólj hozzá

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.