Ezeket a helyeket érdemes még felfedezni Európában

A fapados boom óta eltelt években sokan keresztül-kasul bejártuk Európát, és lassan úgy érezzük, az „öreg kontinens” nem tud már újat mutatni. Ám a menő tengerpartokon és műemlékekkel teletűzdelt városokon túl lapulnak itt még olyan helyek, amik adnak új látványt, mondanivalót – és nem is kell nagyon bevállalósnak lenni, hogy felkeressük őket – csak egy kicsit.

I. A Teufelsberg Berlin mellett, avagy a történelem hordaléka

A Berlin és Potsdam között közlekedő S7 jelű S-bahn Grunewald megállójánál leszállva fölénk tornyosul a Teufelsberg, magyarul Ördög-hegy. Úgy fest, mint egy átlagos, nagyra nőtt, fákkal borított, ártatlan domb, ahova a helybéliek víkendházaikba vonulnak ki hétvégeken – ám a Teufelsberg több ennél: magába sűríti a történelmet.

A maga 114 méteres magasságával nem a tektonikai mozgások hozták létre, hanem az ember. A II. világháború után Berlin romokkal volt tele, és ezeket nem két napba, hanem hosszú évekbe telt eltakarítani a kijelölt pontra. Nők heti 6 napon át napi 10 órában fuvarozták a törmeléket a Grunewaldhoz, és mire elfogyott a rom Berlinből, 10 millió m³ hulladék gyűlt össze, méretes dombbá magasodva – igen, ez a ma Teufelsbergként ismert magaslat, ami szó szerint a háborús pusztításból nőtt ki. Ám hogy mégse egy csúf szeméthegy álljon Berlin szomszédságában, teleültették fákkal és cserjékkel, és e fásítás nyomában igen változatos növényvilág jött létre, lévén a csemetéket a legkülönbözőbb országok küldték Berlinnek, együttérzésük jeléül, és adományként az újjáépítéshez. A városi legenda szerint a Teufelsbergen nincs két egyforma fa.

Teufelsberg
Teufelsbergi hangulat

Az európai történelem nem állt meg, a világháborút a hidegháború váltotta fel, és a Fal mentén az egymást vizslató ellenfelek. A Teufelsberg sem süppedhetett bele a hétvégi víkendezők békés rohamába – hétvégi házak helyett egy megfigyelő- és lehallgatóállomást: furcsa, fehér, gombaszerű építményeket húztak fel a tetejére, ahonnan amerikaiak és angolok kémlelték az orosz mozgásokat, a berlini és a potsdami átlagpolgár pedig inkább elkerülte az Ördög-hegyet.

Ám elmúlt ez is. A Fal leomlásával a kémeket menesztették a Teufelsbergről, és hirtelen megállt az idő. A furcsa, fehér gombaszerű építményeket kikezdték a viharok, az erre tévedő hippik és kíváncsi kirándulók. A korábbi lehallgatóközpontból üres, sötét, suttogó folyosók maradtak; lappangó jelentések. Régi technológia helyett törmelék. A titkokat eltakarították, áthelyezték. A gombaépületek kupoláján bevág a szél. S ahogy ott állok, bennem szakad a lélegzet, mintha a múlt feltorlódna bennem, a testemben.

Teufelsberg4
A hidegháborús megfigyelőállomás egyik gombaépülete

Persze a kapitalizmus elérte az Ördög-hegyet is. Ha a Grunewald megállótól felsétáltunk az ezerfajú erdőn át az egykori lehallgatóállomás főkapujáig, 7 euróért juthatunk be a komplexumba. A létesítményben egy vállalkozó elvileg a vandalizmustól való megóvás fejében szed(het) belépőt, de a vélemények megoszlanak arról, hogy ez jogos vagy sem, a híradások szerint ugyanis a biztonsági őrök inkább felügyelik a belépő kifizetését, mint hogy nem fúj-e valaki falfirkát bent a régi falakra. Ám a „kiskapuk”, amiket a korábban erre járó hippik és kirándulók vájtak, még élnek: ha inkább kivonnánk magunkat a kapitalista üzelmekből, induljunk el az embernagyságú kerítés mentén, és bízvást találunk majd egy nyílást, amin át bejuthatunk. Én is így tettem, amikor itt jártam.

Teufelsberg2
Street art a Teufelsbergen

A 21. század megérkezett – ezt az is bizonyítja, hogy meghívott művészek a street art izgalmas alkotásait hozták létre az egykori lehallgatóállomás romos falain. S immár mi, kíváncsi kirándulók vehetjük birtokba a nagyra nőtt, fehér gombákat, felmászhatunk a legmagasabb tetejére, amelynek nyílásaiból belátni egész Berlint, és ahol minden szavunkat, kiabálásunkat, tüsszentésünket ide-oda dobálja a kupola misztikus visszhangja. Mintha kiszabadultak volna a palackból az évtizedekig elhallgatott üzenetek.

Teufelsberg
Berlin felett az ég – Berlin látképe az egyik kupolából

II. A balti-tengeri homokdűnék, avagy Európában is vannak „sivatagok”

Míg a Földközi-tenger strandjai kozmopolita fürdőhelyekké változnak nyaranta, addig a Balti-tenger üdülővárosai megmaradtak amolyan kedvenc belföldi nyaralóhelynek. Naná, hisz ki vágyna arra, hogy a végtelen déli nap országai helyett a szeles, felhős, kiszámíthatatlan időjárású Balti-tengert vegye célba? Maximum azoknak az országoknak a polgárai, akiknek földrajzi helyzetéből adódóan kéznél van egy északi fekvésű tengerpart – így hát ezeken a helyeken külföldi arcokra és szavakra csak elvétve lehet számítani…

Jómagam a lengyelek hűségesen szeretett üdülővároskáját, Łebát, és a dánok büszkén emlegetett nyaralóhelyét, Skagent látogattam meg eddig a Balti-tenger partján. S gyökeresen átalakultak a képzeteim arról, hogy milyen a tenger, és milyen az igazi, csapatós szél… Északon a tenger nem azúr, mind délen, hanem szürkéskéken habzó, és a víz felett percről percre változik a felhők formája, színe és esőtartalma, ahogy a fület fagyasztó, hajat cibáló szél ide-oda rángatja és hajigálja őket. Ami az egyik pillanatban készülődő felhőszakadás, az a másik pillanatban a kikötő hajóin szétömlő napfény.

Dús, sárgászöld fűcsomók, homokos tengerpart – ez most Łeba vagy Skagen?

Skagen és Łeba is halászfalu volt egykor. Skagennek az okkersárga házak adnak arculatot, Łebának a part menti erdősáv nyújt védelmet a szél tépázása ellen. Łeba hírnevén a 19. században a tengerparton épített kaszinó lendített nagyot, Skagen hírnevén a 19. század végén odaérkező dán impresszionista festők. Skagen arra büszke, hogy a közelében található Dánia legészakibb csücske, ahol két tenger hullámzik egymásba, Łeba pedig a 8 km hosszan elnyúló homokdűnékre. Skagen rangját az jelzi, hogy nevét kölcsönözte a híres dán óramárkának, Łeba rangját az, hogy sokan évről évre ide, és ugyanazokra a szálláshelyekre térnek vissza – aki gyerekkora nyarait itt vígadta végig, felnőttként a saját gyerekeit is ide hozza. Łebában erdei gyümölcsökkel és csokiöntettel megpakolt gofrit nassolhatunk, Skagenben pedig Koldskålt, azaz citrommal és vaníliával ízesített tejes krémet, teleszórva keksszel és gyümölcsökkel; halat mindkét helyen ehetünk minden mennyiségben.

Skagen2
A skageni világítótorony és az ikonikus okkersárga szín

Łeba tömegközlekedéssel is könnyen megközelíthető: a Lengyelországot átszelő maratoni vonatok  Krakkóból, Varsóból megszakítás nélkül tartanak észak felé, és ha éjszakai járatra veszünk jegyet, a reggel már Leborkban ér minket, ahonnan egy gyors átszállás után busszal vagy vonattal elcsoroghatunk Łebáig. Skagen felé is sok vonat jár, ám a lengyelországival ellentétben a dán vasúton kifejezetten borsos a tarifa – ezt ellensúlyozandó Dániában virágzik a telekocsizás, külföldieknek sem nehéz fuvart fogni, és az útiköltség így sokkal barátibb (dán telekocsi weboldal: https://gomore.dk/).

De nem a Balti-tenger és az üdülővárosi miliő miatt érdemes megtenni a sokórás utakat. Łeba büszkeségei a városka szomszédságában elnyúló, nemzeti parkká nyilvánított homokdűnék, e fehér homokból összegyűlt, alakjukat változtató dombok. A fehér homok minden lépésnél süpped a lábunk alatt, alig bírjuk megtartani az egyensúlyunkat. Itt tipegőkorú, kamasz, felnőtt és öreg –  egyaránt kisgyerek, esve-kelve szánkázik le a dűnék oldalán a homokban, hogy aztán kapálózva próbáljon visszamászni a dűne tetejére. Szaharai életérzés európai biztonsággal – hőség és gyilkos homokviharok nélkül.

A łebai homokdűnék

Homokdűnék Skagen mellett is vannak, bár nem olyan hosszan elnyúlók, mint Łebában. A szüntelenül fújó szél északkeleti irányba tereli a dániai Szahara-szeletet, és néhány tízezer év múlva belekergeti majd a tenger vízébe; írmagja se marad. A dániai ugyanolyan fehér és ugyanolyan süppedős, mint lengyelországi párja, dimbes-dombos vonalai ugyanúgy hívogatnak, hogy foglaljunk helyet valamelyik homokos csúcson, és merengve bámuljunk a tenger felé, ami vékony sávként kandikál felénk a távolból.

Skagen1
Ez már a sivatag széle… Skagen mellett, a távolban a tengerrel

A dánok arra büszkék, hogy több, a Szaharában játszódó filmet forgattak már a dániai mini-sivatagban; a lengyelek azt emlegetik, hogy Rommel a łebai dűnéken gyakorlatozott az Afrika Hadtesttel, mert nem talált máshol a Szaharához hasonlító terepet. A dánok úgy tartják, a vándorló homokdűnék egyedülállók egész Európában; a lengyelek többsége sem tud arról, hogy híres homokdűnéiknek akad párja, legfeljebb csak azok, akik véletlenül elvetődtek Skagen környékére. A Balti-tenger, ha megszemélyesítjük, csak a vállát vonogatja; ő ide is tett egy darabka sivatagot, meg oda is, sárgás árnyalatú, magas fűcsomókkal tűzdelve meg őket, mert így tetszett neki – s hogy ezek az örökké egymásra licitáló európai népek mit hoznak ki ebből, ahhoz már neki semmi sok köze.

0 Megjegyzés Tags:

Szerző:

Szabó Elvira

Szabó Elvira

Pszichológus, újságíró és elhivatott úti blogger. Az életet folyamatosan zajló külső és belső utazásként fogja fel, aminek szerves része, hogy átlép országhatárokon és ezzel a saját határain. Szívesen tér le a járt útról, tesz vargabetűket, és igyekszik mögé nézni annak, amit lát. Blogjában, a szövegalkotás során ezeket az élményeket dolgozza fel, gyúrja át, keresi mélyebb értelmüket.

Mottó: „…ahol kifelé indultunk az úton, ott fogunk megérkezni lényünk legbelső magjához…”

Elvira kalandjait itt lehet követni.

Szólj hozzá

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.