Amikor az utazás bizalomtréninggé válik

Sokáig nem az a típus voltam, aki könnyen adta a bizalmát másoknak. Inkább az a típus, aki résnyire nyitotta az ajtót, és alaposan meggondolta, kit enged be, közelre, a magánszférájába; aki nem tartotta magától értetődőnek, hogy más emberek (idegenek) jó szándékkal közeledhetnek felé. Ám mint sokakkal, velem is az történt, hogy az élet váratlan helyzetbe sodort, aminek hatására gyökeresen megváltozott bennem az, ahogy az emberekhez viszonyulok.

 

Amikor az élet feldobja a leckét

Néhány évvel ezelőtt Dél-Franciaországba, Marseille környékére utaztam egy barátommal – egy közös barátunkat látogattuk meg együtt, aki azon a vidéken önkénteskedett. Fontos volt számunkra ez a látogatás, ám nem tudtunk jelentős forrásokat átcsoportosítani rá – igazi low-budget túrának ígérkezett. Mondhatni, ez az utazás a legkevésbé sem olyan volt, amilyennek elképzelünk egy riviérai nyaralást… Költségcsökkentés gyanánt couchsurfinggel oldottuk meg a szállást: a couchsurfing lényege, hogy emberek felajánlják üres kanapéjukat, matracukat vagy az otthonuk egy üres szobáját, – feltételezhetően – jó szándékú idegeneknek (ők a couchsurferök), akik éppen abban a városban, településen töltenének néhány napot, és valamilyen okból nem szeretnének szállodába menni.

Marseille1
Marseille, a tengerpart közelében

 

Valószínűleg egyikünk sem döntött volna a couchsurfing mellett, ha jobban jön ki a lépés anyagilag, ám azt, hogy így alakult, egyikünk sem bánta meg. Az út során négy embernél couchsurföltünk Marseille-ben és Aix-en-Provence-ben. Az első meglepetés akkor ért, amikor legelső szállásadónk kérés nélkül felajánlotta, hogy érkezésünk estéjén felvesz minket kocsival a marseille-i pályaudvaron, mert Marseille-ben bármi megtörténhet, és nehogy bajunk essen. Amikor bemutatkoztam ennek a vadidegen srácnak, aki nemcsak kanapét kínált nekünk, de esti biztonsági szolgálatot is, akkor jött el a pillanat, hogy feladtam a „résen vagyok” hozzáállást, és tágra nyitottam az ajtót. S talán nem csak az én életemben volt ez a döntő pillanat, ugyanis kiderült, hogy a házigazdánál is mi voltunk az első kanapékeresők; azelőtt nem sokkal regisztrált a couchsurfing honlapján, „mert ki akarta próbálni, új embereket akart megismerni”.

S ahogy szélesre tártam az ajtót, újabbnál újabb nyitott és kedves emberek léptek be rajta a dél-franciaországi utazás során, akik befogadtak és elfogadtak, főztek ránk, programot ajánlottak, el is kísértek egy darabon – nemcsak szállást adtak, hanem vendégül is láttak, pedig semmi kötelék nem kapcsolt össze, csak annyi, hogy épp arra jártunk, ahol ők laknak. A már említett legelső házigazda után megszálltunk egy gendarme-nál – a francia csendőrség tagjánál –, aki felhívta a figyelmünket, hogy bánjunk takarékosan a vízzel, mert több pontján élt a világnak, ahol luxusnak számít a tiszta víz. Majd következett egy laza olasz egyetemista, és végül egy pszichoanalitikus, aki nem sokkal korábban zárta le a praxisát (az otthonában a mosdóba menet az egykori rendelői dívány mellett haladtunk el), épp költözni készült; odaajándékozott néhány francia nyelvű pszichoanalitikus könyvet.

DSCF9749
Provence-i színharmónia Aix-en-Provence-ban

 

A sharing economy felé

A kanapékínálók és kanapékeresők mozgalma csak egy a sharing economy, vagyis a közösségi hozzáférésen alapuló gazdaság kezdeményezései közül. Idesorolhatjuk például a telekocsizást (aminek szintén nagy híve vagyok; Magyarországon az Oszkár vagy Blablacar), a nyílt forráskódú szoftvereket, vagy az egyelőre még kevésbé elterjedt house-sitting kezdeményezést, amelynek lényege, hogy a lakástulajdonos távolléte alatt vigyáz valaki (a house-sitter) a házra és akár a háziállatokra, ottlakásért cserébe; sokak számára ez is jó lehetőség szállást fogni egy nyaraláshoz. Igaz, ennél a kezdeményezésnél bevallottan magasabb annak lehetősége, hogy a tulajdonos károsul, ezt meg kell említeni. Fontos továbbá, hogy a couchsurfing, telekocsi és house-sitter weboldalakon nemcsak megtalálhatják egymást a szolgáltatást nyújtók és keresők, hanem visszajelzést is adhatnak egymásról az utazás, az ottalvás után, és ez növeli a biztonságérzetet. Így nem csak vaktában kell tapogatózni, szerencsére.

A sharing economy lényege, ahogy a kifejezés is mutatja, a megosztás: azok, akik tulajdonolnak egy otthont, egy plusz szobát, egy autót vagy akár egy kanapét, megosztják olyanokkal – többnyire utazókkal –, akiknek ezek a javak nem állnak rendelkezésükre, viszont épp szükségük van rá; ez történhet térítésért vagy térítésmentesen. Ha hihetünk a vízióknak, a sharing economy egyre elterjedtebbé válik a jövőben; ma már az sem hangzik olyan meglepően, hogy a viszonzás nem feltétlenül pénz formájában történik, hanem a jó társaság az, ami pluszt, értéked ad.

Aix-en-Provence_kert
Titkos kert Aix-en-Provence-ban

A tanulság, amit magammal vittem

A couchsurfing során nemcsak egy újabb fotelba, kanapéba süppedtem bele, hanem abba az érzésbe is, hogy a világ – úgy általában véve – barátságos hely, amire lehet számítani, hogy a megfelelő időben, a megfelelő módon rendelkezésünkre bocsátja részeit (amiképp majd minket is rendelkezésre bocsát). Megéreztem és megértettem, hogy minél szélesebbre nyitom az ajtót, annál több fér be rajta; és hogy mennyire mást látunk akkor, ha csak résnyire engedünk, és mennyire mást, ha kitárunk.

Az emberek közti bizalom magas szintje Francis Fukuyama közgazdász szerint a prosperáló társadalom alapköve. Bizalom nélkül ugyanis az emberek nem hoznak létre társulást (sem gazdasági célút, sem egyebet), és ártó szándékot feltételezve inkább egymás alatt vágják a fát. Fukuyama szerint tehát közösséget építeni, közösségi kezdeményezéseket indítani, illetve egy közösség működésén, tagjainak közérzetén javítani a bizalom erősítésével lehet. Mi tagadás, igazi „aha” élményt gyakorolt rám, hogy a „jobb résen lenni” szokásával korábban elvágtam magam attól, hogy egymás kölcsönös támogatásán alapuló, a felek számára gyümölcsöt termő kapcsolatokat alakíthassak ki – ezt a hozzáállást a couchsurfing hatására teljesen feladtam.

Marseille3
Végre felértem a domb tetejére… Marseille

Immár így gondolkodom: „igen, bizalmat szavazok ennek az embernek, bár most találkozunk először vagy másodszor, mert lehet, hogy kijön belőle valami jó”. Az Utazásművészete.hu is egy olyan közösségi kezdeményezés, amit olyan emberek hoztak létre, akik korábban nem ismerték egymást – annak tehát, ha merünk nyitottan közeledni egymás felé, és belevágunk abba, hogy közösen csináljunk valami jót, egészen kézzelfogható eredménye lehet. Ha körülnézünk, talán mindannyian észreveszünk a környezetünkben valami hasonlót.

 

A cikk eredeti változata a Lelkizónán jelent meg.

2 Megjegyzés Tags:

Szerző:

Szabó Elvira

Szabó Elvira

Pszichológus, újságíró és elhivatott úti blogger. Az életet folyamatosan zajló külső és belső utazásként fogja fel, aminek szerves része, hogy átlép országhatárokon és ezzel a saját határain. Szívesen tér le a járt útról, tesz vargabetűket, és igyekszik mögé nézni annak, amit lát. Blogjában, a szövegalkotás során ezeket az élményeket dolgozza fel, gyúrja át, keresi mélyebb értelmüket.

Mottó: „…ahol kifelé indultunk az úton, ott fogunk megérkezni lényünk legbelső magjához…”

Elvira kalandjait itt lehet követni.

2 Megjegyzés

  1. Nem tudom szó nélkül hagyni, hogy milyen elképesztőnek találtam a cikkedet. Ámulatosak a helyek, amiktől írsz és irigylésre méltó a stílusod! Megint nem tudtam megállni, hogy meggratuláljalak, le a kalappal az írásos előtt.

Szólj hozzá

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.